Mandula-virágzás – százhúsz éve született az észhátvéd

Vágólapra másolva!
2019.07.08. 11:49
null
Az Aranycsapat mellett dolgozva gyakran állt a táblánál, hogy elmagyarázza egy-egy ellenfél hadrendjét, Sebes Gusztáv egyéb elfoglaltságai miatt kulcsszerep jutott neki
A csatár szemét néző Mándi Gyula a Fradiból ment az MTK-ba, megrövidült bal lábbal is 38 éves koráig játszott, és a futballnak köszönhetően még a halálosztó nyilas is megkegyelmezett neki.

 

A harmincegyedik életévét két hónappal korábban betöltő Mándi (Mandl) Gyula nagy meccset játszott 1930. szeptember 21-én Bécsben, a 3:2-es magyar győzelemről dicshimnuszt zengő Nemzeti Sport címoldalán többek között ez állt vastag betűkkel szedve: „Az osztrák csatársor ragyogó játékával szemben Mándi nagyszerű védőmunkáját dobtuk latba.” A lap tulajdonos-főszerkesztője, Vadas Gyula az öltözőben gratulált a jobbhátvédnek, bejelentve neki, hogy a másnapi számban a tempóérzék világrekordere titulussal fogják illetni, mire Mándi megtisztelve érezte magát: „Hát észre tetszett venni? Hogy mit csinálok én? Mikor rámegyek a csatárra, nem a labdát nézem, hanem a csatár szemét. Mert mindenki odapillant a rúgás előtt, ahová le akarja a labdát adni. S mikor támadok, akkor én már tudom, hogy hová fog menni a labda.” Aztán ijedten megjegyezte, ezzel elkotyogta titkát. Az újság azonban megnyugtatta „Mandulát”, hogy titkát legfeljebb az tanulhatja el, akiben megvan az őt jellemző tempóérzék, gyorsaság és játékintelligencia, illetve a csatár, aki eddig oda nézett, ahová rúgni akarta a labdát, az ezután is oda fog nézni.

NÉVJEGY: MÁNDI (MANDL) GYULA
Született: 1899. július 14., Budapest
Elhunyt: 1969. november 26., Budapest
Sportága: labdarúgás
Posztja: jobb- és balhátvéd
Klubjai, játékosként: Ékszerészek SC (1914–1915), Ferencváros (1915–1918), MTK/Hungária (1919–1937).
Edzőként: MTK amatőr (1930–1938), Ganz TE (1938–???), a magyar válogatott pályaedzője (1949–1956), FC América de Rio (brazil, 1957–1958), az izraeli válogatott szövetségi kapitánya (1959–1963, 1964)
Legjobb eredményei, játékosként: 9x bajnok (1920, 1921, 1922, 1923, 1924, 1925, 1929, 1936, 1937), 6x bajnoki 2. (1918, 1919*, 1926, 1928, 1931, 1933), 3x Magyar Kupa-győztes (1923, 1925**, 1932)
Edzőként: Európa-kupa-győztes (1953, pályaedző), vb-2. (1954, pályaedző), Ázsia-kupa-2. (1960)
Válogatottság/gól: 31/0 (1921–1934)***
*utolsó bajnokiját 1918. szeptember 29-én játszotta az 1918–1919-es idényben ezüstérmes Fradiban
**a döntőben sérülés miatt nem szerepelt
***több forrás 32 válogatottságot említ, de az 1926. december 26-án Portóban Portugália ellen lejátszott meccsen (3:3) a Hungária-Sabaria vegyes játszott, ezt az MLSZ nem fogadta el hivatalos találkozónak

Az észhátvéd típusának megteremtője, Mándi (Mandl) Gyula 120 esztendeje, 1899. július 14-én született, és azon játékosok (például Schlosser Imre, Turay II József) között emlegethetjük, akik a Ferencváros mezét cserélték az MTK-éra. A cingár, vékony lábú ifjonc tehetségéhez nem fért kétség, de csak „mutatóban” fordult meg a kezdő tizenegyben: 1916 októbere és 1918 szeptembere között 11 bajnokin lépett pályára, zöld-fehérben lejátszott utolsó mérkőzésén éppen későbbi együttesével, az MTK-val csatázott a Fradi. A szeptember 29-én az Üllői úton 2:2-re végződő találkozón Payer Imrével alkotott bekkpárt. Az őt már a nyáron megkörnyékező kék-fehérekhez 1919 januárjában került, és míg a tavasszal kizárólag az ifjúsági együttesben mutathatta meg tudását, a következő évadban rögtön az MTK-építmény pillérévé vált: csak ő és Orth György szerepelt mind a 28 fordulóban. Meg is szerezte első bajnoki címét, amelyet további nyolc követett 1937-ig. Hoppe László könyvében (Labdarúgó-bajnokságaink 1901–1969) többek között ezt olvashatjuk róla: „Rumbold után az első olyan hátvédnek tekinthető nálunk, aki kifejezetten az eszével élt és nem az erejével. (...) Olyan hátvédtípus, aki mindig passzol, aki sosem rúgja el vaktában a labdát, aki finom, használható átadásokkal igyekszik a támadásokat előkészíteni. Kiváló helyezkedő, nagyszerűen ért a szög lezárásához, ahhoz, hogy a szélsőt megakadályozza a labda beadásában. (...) Amit szemére lehet vetni, hogy ő a visszarántás, az ellenfél inge megragadásának magyar úttörője.”

Harmincnyolc éves koráig ki tudta tolni pályafutását, holott jó egy évtizeden át megrövidült bal lábbal futott versenyt az ellenfelekkel. Egyes források háromcentis (!) különbséget emlegetnek, ami valószínűtlennek tűnik – higgyünk inkább fiának, Mándi Attilának, aki Török Ferenc 1999-ben megjelent, Mandula című könyvében néhány millimétert említ. Ugyanő beszél édesapja sérüléséről is, amely (a tökéletlen gyógykezeléssel megfejelve) bal lába megrövidülését okozta: „Az egyik meccsen rálépett egy sáros fűcsomóra, letapadt a bal lába, és elszakadt a térdszalagja.” A szerencsétlen epizód 1925. május 10-én, a Bolton Wanderers elleni barátságos mérkőzés 32. percében történt, a korabeli tudósítások szerint Ted Vizarddal ütközött. Másfél éves (!) kényszerszünet következett, 1926. november 28-án a Bástya ellen 1:0-ra elvesztett bajnokin tért vissza (az egy évig sérüléssel bajlódó Orthtal együtt) tétmeccsen, míg következő válogatottbeli fellépésére ennél is többet kellett várnia: 1924. augusztus 31. (Lengyelország, 4:0) után 1929. május 5-én (Ausztria, 2:2) húzhatta fel újra a címeres mezt – csapatkapitányként. Jó kritikát kapott a Nemzeti Sporttól, sőt „Potya szerint élete legjobb játékát produkálta. A régi Mandl volt.” (Nemzeti színekben 1921. június 5-én mutatkozott be, és a németek ellen 3:0-ra megnyert találkozó érdekessége, hogy válogatott meccsen először állhatott be cserejátékos sérülés miatt: a pályát a 28. percben elhagyó Orthot Gencsy Dezső váltotta.)

Mándi 1945 nyarán a cikk elején említett bécsi diadalt (3:2) nevezte meg kedvenc válogatott szereplésének, és minden bizonnyal az 1924-es párizsi olimpián Egyiptomtól elszenvedett csúfos vereséget (0:3) szerette volna örökre kitörölni az emlékezetéből. Fia jóvoltából tudjuk, hogy édesapja évekkel később is verítékben úszva riadt fel éjszaka, amikor azt álmodta, hogy egyenlítettünk, és le is győztük az afrikaiakat…

Kiválóan helyezkedett, igyekezett lezárni a szögeket, azaz: többet ésszel, mint erővel
Kiválóan helyezkedett, igyekezett lezárni a szögeket, azaz: többet ésszel, mint erővel

A civilben tőzsdei összekötő Mandula a válogatottban 1934-ben, a bajnokságban 1937-ben szerepelt utoljára, és a Schaffer Alfréd vezette MTK-val megnyerte kilencedik aranyát. A játékoskorszakot rögtön az apakorszak követte, tudniillik felesége, a színészi pályát feladó Fazekas Edith ezen a nyáron adott életet gyermeküknek, Attilának. Nem hagyta el a kék-fehéreket, de miután 1938 tavaszán (miközben az amatőr együttes edzőjeként szerződés kötötte a Hungária útiakhoz) elvállalta a trénerséget a BLSZ-ben csatázó Ganz TE-nél, távoznia kellett sikerei színhelyéről. A háború aztán minden tervet felülírt, végül örülni kellett, hogy családjával elkerülte a Dunába lövést. Fia elmondása szerint egy Pozsonyi úti védett házban voltak összezsúfolva több zsidó családdal együtt, és egy nap őket is felsorakoztatták a megjelenő nyilasok, hogy a Dunához hajtsák őket. Egyikük azonban felismerte apját, és odaszólt a parancsnoknak: „Ezeket majd én elintézem!” Kivette őket a sorból, és miután a végzetük felé gyalogló többiek lekanyarodtak a Pozsonyi útról, elárulta Mándiéknak, melyik védett házban jártak már, menjenek oda, ott már nem keresik őket. Így szabadultak ki a történelem éles karmai közül.

Mándi ott volt az 1940-ben kényszerűen feloszlatott MTK újjászületésénél, 1945. március 1-jén az olimpiai bajnok birkózó Weisz Richárd lakásán, később rendszeresen kijárt a kék-fehérek meccseire, részt vett a futballszakosztály ülésein. Az edzői munka azonban váratott magára, mert azt túlzás komolyan veendő lehetőségnek tekinteni, hogy az MLSZ 1946 márciusában „kiutalta” szövetségi trénernek a Tipográfiához. A nagy fordulat 1949 szeptemberében állt be, amikor is kinevezték állami edzőnek Sebes Gusztáv, a válogatott szövetségi kapitánya mellé. Sebes inkább amolyan menedzserként tevékenykedett (szervezett, tartotta a kapcsolatot az illetékes kommunista vezetőkkel), az edzéseket jobbára Mándi vezette, aki az 1924-es olimpiai lebőgés, az „egyiptomi átok” miatt nagyon várta az 1952-es nyári játékokat – ám nem ő, hanem a Honvéd edzője, Kalmár Jenő utazhatott, és bár a győzelmi prémiumot megkapta, megmaradt benne a tüske. Sebes jobbkezeként mindenesetre elévülhetetlen érdemeket szerzett az Aranycsapat sikereiben.

A Puskásékkal tett hosszú „utazás” után, 1957–58-ban a brazil bajnokságban edzősködött, majd évekig igen hatékony munkát végzett az izraeli válogatott élén. Hazatérését követően nem jutott kispadhoz, maradt a meccsre járás, a sok családi összejövetel és a rendszeres kártyacsaták – az összekovácsolódott társaságot kizárólag egykori remek futballisták alkották, úgymint Furmann Károly, Opata Zoltán, Kléber (Kompóthy) Gábor, Mándi Gyula. Aztán 1969 novemberében kórházba került, kiváló urológus sebész végezte a (rutin)műtétet. Minden jól alakult, ám egy héttel az operáció után rakoncátlankodni kezdett a szíve, és két nap múlva Mandula lehullt az élet fájáról.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik